Sziasztok! Megszületett az ötezer-hatszázharmadik blogom, amit remélhetőleg befejezek, a többivel ellentétben. Lehet, hogy már régóta untok, de nem adom fel, újabb és újabb esélyeket keresek arra, hogy egyszer írással kapcsolatos dolgot végezhessek. Ez 12 éves fejjel elég bután hangzik, de nem ez a lényeg. Szeretném, ha tetszik a blog, akkor támogatnátok. Az előzőeknél nem tapasztaltam túl sokat, bár ezt nem is csodálom. Tehát, amivel örömet szerezhettek, és új részt: feliratkozás, kommentár (véleményezés), és a bejegyzés alján található gombok nyomkodása. Elfogadok pozitív és negatív kritikát egyaránt, szóval írhattok már az első részről is! :) Nem szaporítom tovább a szót, jó olvasást! :)
Néha nagyon nehéz. Néha akadnak olyan idők is, amik oly gyorsan és könnyedén suhannak el, mint a lágy szellő. Néha nehéz megérteni, hogy az emberek miért vesznek el önmagukban egy szerelmi bánat miatt. Nem gondolnak bele, hogy mások min mennek keresztül. Vannak olyanok, akik sírnak, amíg csak tudnak, hogy valaki megsajnálja őket, és minden mehet tovább a megszokott kerékforgás szerint. Vannak olyanok, akik magukba fojtják az érzéseiket, s némán szenvednek tovább. S végül, de nem utolsó sorban, vannak olyanok, akik megpróbálják kiélvezni, ami csak van. Legyen az szerelem, bánat, barátság, félelem. De ők megpróbálják a valódi értékeket nézni, s reális gondolkodással szemlélni ezt a világot. Talán ők döntenek jól?!
- Megérkeztem! – hallottam egy hangot a földszintről.
Mint akit ágyúgolyóból lőttek ki, úgy sprinteltem le, gyengeségem ellenére. Az imént érkezett embert csakhogy nem felborítottam. Meglepetten ölelt vissza, lerakta a cuccait a nappaliban elhelyezkedő, bézs színű kanapéra. Felakasztotta kabátját a fogasra, s néhány pillanat alatt mellettem termett. Kitárta karját, ölelésre várva. Nevetve hozzábújtam, s simogatni kezdte az itt-ott kopott hajkoronámat.
- Jobban vagy? – nézett rám aggódóan.
- Igen – feleltem, de cseppet sem ez volt az igazság.
Fél éve költöztem Louis-hoz, akkor, amikor kiderült ez a borzalmas betegség. Elmondhatatlan, hogy min mentünk keresztül. Ő csak ápolgatott, épp olyan tehetetlen volt, mint én, vagy bárki más. Rendkívül hálás vagyok ezért a mai napig is. Én viszont keményen álltam a sarat, hónapokon keresztül. Soha nem gondoltam a jövőmre, a pillanatnak éltem. És lám, micsoda napokat sikerült kikanyarintani ezekből! Nem volt megállás, elhatároztam, hogy mindent megcsinálok, amit eddig nem mertem. Horrorfilmet néztem egyedül, felhőkarcolók tetejéről lógattam le a lábam. Számos izgalmas tevékenységen mentem keresztül, bár, így visszagondolva, az egész egy nagy őrültség volt. De most jött még csak a java.
- Gondolkodtál azon, hogy mi lesz... Veled? - hoztam fel a jelenlegi legkellemetlenebb témát.
- Nem - sütötte le a szemét. - De nem is szeretnék ilyesfajta gondolatmeneteket véghezvinni. Inkább beszélgessünk! Mit csináltál ma? - vett elő egy tea filtert a szekrényből.
- Olvastam és tanultam.
- Nahát, el sem hiszem, hogy nem tudtalak manipulálni! - kapta a szája elé kezeit, s óvatosan elmosolyodott. - Még mindig az a művelt, okos Emily vagy, aki voltál - szüntette meg a közöttünk lévő távolságot, s ajkait az enyémekre tapasztotta.
Néhány másodperc múlva elhúzódtam tőle, amit nem igazán díjazott.
- Jelzett a vízforraló.
Odafordult, és a konyhában kezdett el ténykedni. Bevallom, soha nem gondoltam volna, hogy találni fogok egy olyan nagyszerű embert, mint Ő. Eközben én felmentem az emeletre, és valami viselésre méltó ruhadarabot kerestem a gardróbomban. Kevés gondolkodás után kirángattam a szekrényemből egy norvég-mintás cicanadrágot és egy hozzá illő egyszínű hosszú ujjú felsőrészt. Lassan beköszönt a tél, november van, megfelelő öltözetet kell választani, hogyha el akarjuk kerülni a megfagyás veszélyét. Az időjárás ilyenkor már szokatlanul hűvös, ráadásul a csapadék sincs fogytán. Mikor magamra öltöttem az utoljára bő egy éve használt nadrágot, én magam is meglepődtem. Lógott rajtam. Fogalmam sincs, hogy mikor fogytam ennyit, de maximálisan ledöbbentem. Beesett, sápadt arcomra felvittem egy kis halvány sminket, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki a temetőből, egyenesen egy sírból jött. A betegség tulajdonképpen szétroncsolt. Mintha nem is én lennék.
- Csinos vagy - mosolygott rám biztatóan, de csak egy "köszönöm"-öt tudtam kinyögni. Hihetetlen, ebből a srácból sugárzik a jóindulat, a kedvesség, én meg egyszerűen lerendezem ennyivel?! - Hé, nem hiszed el? - fürkészett.
- Nem tudom elhinni, Louis. Az utóbbi időben nemes egyszerűséggel átváltoztam élőhalottá!
Nem vettem észre magam, talán a kelleténél jobban megemeltem a hangom.
- Sajnálom - hajtottam le a fejem.
- Semmi baj - mosolyodott el, s gyengéden magához ölelt. - Készítettem neked is teát - nyújtotta felém a micimackós bögrémet.
- Köszönöm!
- Hoztam neked valamit - kutakodott a táskájában, majd néhány másodperccel később egy papírzacskót rakott le elém. - Kakaós csiga - adta a magyarázatot, amikor kérdő tekintettel néztem rá.
- Aranyos vagy, köszönöm - húzódott mosolyra a szám.
Apróság, de nekem elmondhatatlanul értékes minden vele kapcsolatos dolog.
- Nagyon szívesen. Azt szeretném, hogy egyél.
Az utóbbi mondata kissé elkomorított, de ahelyett, hogy kimutattam volna szomorúságom, inkább arcon pusziltam.
- Tudod, hova megyünk?! - kérdezte, miután kivette a DVD lejátszóból a cédélemezt. Filmet néztünk.
- Hova?
- Legyőzzük a következő félelmedet - nézett rám sokat sejtetően.
Ilyenkor soha nem arra gondolok, hogy mennyire félek tőle, hanem arra, hogy ha megteszem, többé nem fogok, jobb esetben. Kimentünk az előszobába, és halál nyugodtsággal (halál...) felvettük a kabátunkat, cipőnket, majd kiléptünk a fagyos hidegbe. Kinyitotta nekem az autója ajtaját, és miközben azon gondolkodtam, hogy milyen úriember stílust vett fel az utóbbi hetekben, bekapcsoltam a fűtést, majd elindultunk. Tulajdonképpen végigmentünk az egész városon. Ahol éppen jártunk, ott már csak néhány ember nézelődött, közlekedett.
- Megérkeztünk - fordította el a slusszkulcsot a zárban.
Válaszul bólintottam egyet, majd kiszálltam az autóból, ahogy ő is tette. Mellém sétált, és gyengéden belecsúsztatta a kezét az enyémbe, mintha csak egy darab porcelán lennék, ami az életét jelenti.
- Itt is vagyunk - mondta sejtelmesen, amikor megállt a lift, és kisétáltunk belőle. Izgatottan néztem körbe, noha sejtettem, mi vár rám. Egy felhőkarcoló tetején álldogáltunk. Néhány méterrel arrébb cammogtam, ahol éppen tartózkodtam, ott két hinta függött egymás mellett. Kérdőn néztem Louis-ra, nem értettem, mi történik.
- Csüccs bele az egyikbe, megyek én is - mosolygott, én pedig beleültem a meglehetősen ingatag játékba.
- Mit csinálunk?
- Csak hintázunk egy picit, nyugodj meg. Én már kipróbáltam, biztos lehetsz benne, hogy ki van biztosítva - fogta kezei közé az enyéimet, és gyengéden megszorította.
- A v-város felett? - dadogtam.
- Így van. Csak élvezd, és persze kapaszkodj - kacsintott.
Elhelyezkedett a másik hintában, ujjaival körülfonta a láncát, s meglökte magát. Habozás nélkül, teljes erőből utána löktem magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése