Első hét : Kedd

Sziasztok! Az első részhez 2 'hate' és 5 'love' érkezett. Igazából, semmi bajom azzal, ha valakinek nem tetszett a rész, csak kérlek írjátok le, hogy miért. Másképpen hogy is tudnék rajta javítani? Na, mindegy. Akiknek tetszett, azoknak pedig köszönöm. Ha ezt tetszik, akkor ott vannak a gombok, nyomkodjátok, esetleg iratkozzatok fel. Továbbá, szívesen elfogadok komikat is. #szeretemakommentárokat 
Ps. Jó olvasást! :)

"Mi más egy rózsa, mint a vágy eleven bizonyítéka, az emberi sóvárgás és a földi odaadás egyedüli és legékesebb tanúbizonysága? De az is igaz, hogy a vágy eltorzulhat, és annak a rózsának a neve Féltékenység, ami a száraz talajban is jól nő."

Alig négy hét. Talán néhány nappal kevesebb, esetleg több. Akárhogy is nézem, az egyik se szerencsés, attól elvonatkoztatva, hogy továbbra is élni szeretnék. Ha kapnék még néhány napot, az olyan lenne, mintha haladékot kérnék. Márpedig azzal nem tudnék leállni, noha nem én irányítom a sorsom. A hozzáállás nagyon fontos. Azt hiszem, hogy én az "élj a mának!" kategóriát képviselem. Nem akarom, hogy akárki is sajnáljon, gyászoljon, netán úgy bánjon velem, mint egy kisgyerekkel. Ők ezt tudták mindvégig, így nem történt semmi olyan, amitől megváltozott volna a világnézetem, esetleg felfogtam volna, mi is történik. Nem akarom, hogy ráébresszenek, mindjárt vége; ettől függetlenül tudatában vagyok ennek. Felfogtam, mi az a halál, azt, hogy minden véges. De ezt az információt nem képes befogadni az agyam, hogy velem is ez fog történni. Csak akkor tudná, ha beletörődtem volna a sorsomba, márpedig én keményen harcolok, tulajdonképpen a semmiért - ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal fogyasztottam el egészséges reggelimet, ami jól esett egy kiadós alvás után. Tegnap nagyon elfáradtunk, feltételezem, ez volt 19 évem eddigi legizgalmasabb élménye. Biztosítókötél nélkül, engedély nélkül (...) hintáztam a város felett! Nem mondom, hogy nem éreztem magam egy kis hangyának egy 3x6 méteres szobában. Mindössze három percig tartott, mert utána falfehér arccal állítottam meg magam, bár bevallom, nehézkesen. Louis meg... Ő csak egy laza mozdulattal leugrott az össze-vissza himbálózó, gyerekeknek tervezett játékról. Úgy vélem, egy pillanatra meg is feledkezett arról, hogy ő nem Mr. Rosszfiú. Pedig tipikusan nem.

Gondolataimból halk mocorgás szakított ki.

- Dusty – szólítottam meg gondolkodás nélkül aprócska kutyánkat, ugyanis már a tompa zajból lehetett hallani, hogy bizony ő az okozója.

Gondosan elláttam élelemmel. Amikor már kezeimet mostam, hangos dobbanásra lettem figyelmes. Riadtan felbotorkáltam az emeletre, de abban a pillanatban belebotlottam valamibe. Pontosabban valakibe.

- Hát te? – kuncogtam, amikor jó nagy koppanással földet értem.

- Elaludtam állva – ásított, majd felállt, és engem is felsegített.

Az igazat megvallva, ez a mondat annyira jellemző volt Lou-ra, hogy önkéntelenül is hosszú percekig képes voltam nevetni.

Fél óra múlva boltba készültem – hozzátenném, egyedül – de „valaki” nem támogatta az ötletemet, így kénytelen voltam kedvesen visszautasítani újra és újra. Nem azért, mert nem lett volna kedvem élvezni a társaságát, hanem inkább a közlekedés miatt. A járókelők elég gyakran felfigyelnek rá, hogyisne, hiszen nem minden nap futunk össze az utcán egy világsztárral. Akármennyire is elleneztem, hogy velem lássák, ő nem tágított, így kénytelen voltam beletörődni abba, hogy holnapra már a címlapokon fogunk virítani.

*Hannah szemszöge*

Hihetetlen, hogy még mindig azzal az Emily nevű csitrivel kavar. Mi a jobb benne? Ronda, ráadásul beteg. Felmerült bennem, hogy talán csak addig van vele, amíg el nem halálozik, hiszen ha most elhagyja, „szegény lány” bánatában múlik ki. Túl nagy szíve van. Ekkora egy idiótát - szitkozódtam, elvonatkoztatva a ténytől, hogy márpedig én vissza fogom őt szerezni, ha törik, ha szakad. Néhány napot kell csak várnom, de türelmetlen vagyok. Képtelen lennék arra, hogy megöljek egy embert - de csak abban az esetben, ha a kiszemeltem lelkivilága megsérülne miatta. Ebben az esetben így is-úgy is felesleges volna fegyverhez nyúlnom, hiszen - mint említettem - már csak pár nap van hátra a kis tündibündinek, aki hónapokra tönkretette az életem. - Jake! - üvöltöttem, mire felállt a kanapéról, és unottan megállt előttem. - Mikor csinálod már meg azt az icipici szívességet nekem? Egy hónapja várom!

- Csak nyugodj meg, és figyelj - kezdte lazán. Nem tudom, mit képzel magáról, de van egy olyan sejtésem, hogy elég sokat. - Először is, Emily két hónapja alig mozdul ki a házából. Ha ez meg is történik, akkor nappal. Másodszor; minek akarod ezt? Ez maga a feleslegesség feleslegessége.

- Azt akarom, hogy szenvedjen! Hogy az utolsó perceit is az önsajnálattal töltse. Tudsz jobbat?!

- Miért akarod megkeseríteni? Nem látod, hogy így is majd' darabokra esik? Nem ártott neked semmit, az a balfék akkor is kidobott volna, ha ő nem jelenik meg - húzta fel a szemöldökeit, amolyan "nem igaz?" stílusban.

Nem volt kedvem ezt tovább csinálni, inkább komótosan beballagtam a szobámba, és amilyen békésnek tűnt ez, annyira haragosan csaptam be magam mögött az ajtót. Miközben egy pohár narancslét szorongattam a kezemben, lehuppantam a fotelembe, és újabb bosszúforralásba kezdtem, "imádott" ikertestvérem ellen.

*Emily szemszöge*

Egy-egy papírzacskóval a kezünkben léptünk be a krém színű nappaliba, ami tökéletesen biztosította a nyugodt hangulatot. A konyhába belépve törni kezdtem a fejem, hogy mégis mit készítsek csekély tudásommal, ami épphogy csak elég ahhoz, hogy süteményt készítsek. Ez az ötlet már a gondolat kialakulásakor megsemmisült, mert Louis a fejét csóválva jött utánam.

- Nem. Egészséged ételekre van szükséged, és ha az kell, azt fogsz enni – közölte velem ellentmondást nem tűrő hangon. Mintha kitalálta volna, hogy mi játszódik le bennem. Nyilvánvalóan telepátiai kapcsolat is van közöttünk.

- Örökké nyúltápon kell ezentúl élnem? – biggyesztettem le az alsó ajkamat.

- Nem – mosolyodott el kedvesen. – Csak megengeded, hogy most az egyszer én kotyvasszam össze az általad nyúltápnak titulált gyümölcssalátát.

- Hm. Rendben – mondtam jól megfontoltan, átgondoltam, kire is bízom ezt a szerencsétlen helyiséget. Úgy döntöttem, bízom Louis képességeiben, noha még nem is láttam serpenyőt a kezében. Úgy ítélem, nem is fogok. Ráhagytam a konyhai munkát, ezzel száz százalékos szabad kezet adva neki. – Megengedem. Kíváncsi vagyok a végeredményre – biztattam, mire ő boldogan ugrándozni kezdett. Van olyan, aki soha nem nő föl. Van, ami sohasem változik.

Felbattyogtam az emeletre egy pohár limonádéval a kezemben, és a szobánkba érve lehuppantam az egyik babzsák fotelre, kezembe vettem az egyik könyvem, és olvastam. Sokan a filmeket istenítik, de én ezzel egyáltalán nem így vagyok. Hiszen, lehet, hogy pocsék a rendező, a szereplők rosszul játszanak, netán unalmas. Ami pedig a legfontosabb, hogy a könyveket úgy képzelhetjük el, ahogy csak szeretnénk; a főszereplő, akinek makulátlan arcbőre, menő ruhái, és szép sminkje van, talán úgy gondolod, ronda. A helyszínnel sincs másképpen. Igaz, hogy egy könyv is lehet elcsépelt, vagy bármi, ami negatív, azonban ez nagyon ritka. Hihetetlenül jó érzés olykor belemerülni egy álomvilágba, ahol csak színlelt problémák, és boldog élet létezik – bár, ez nem biztos. Kizárva a külvilágot, csak olvasni- és olvasni, naphosszakig, észre nem véve az idő múlását, energiát nem kímélve. Éppen Margaret Mitchell történetét faltam, amikor egy kéz megérintette a vállam. Mivel teljesen átadtam magam a műnek, majdhogynem szívrohamot kaptam. Hitetlenül fordultam hátra, és éppen nevetve akartam közölni Louis-val, hogy nem ijedtem meg, de egészen más látvány fogadott, mint amire számítottam.